Laczák Géza

ötvös iparművész - artistic metal worker

Weboldal bejelentése

Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!

Ügyfélszolgálat

HuPont.hu Ügyfélszolgálat

Megszemélyesített fémplasztikák

A gyökerek

Laczák Géza 1951-ben született Baján Horváth Géza néven. Nevét a főiskola utolsó évében változtatta meg az anyai ág felmenőinek vezetéknevére, hogy elkerülje a névazonosságból eredő félreértéseket, amely Horváth Géza szobrászművész nevének társításával a művészeti pályán felvetődhetett. Az ambiciózus ötvösművész tudatosan kereste nemcsak művészi kifejezésmódjának egyéni hangját, hanem önazonosságának sajátos formai jegyeit is, ezért annak érdekében, hogy ne keverjék össze a városligeti Beethoven-szobor alkotójával, saját személyazonossága megkülönböztetésére és felmenői iránti tiszteletének kifejezéseképpen huszonhárom évesen felvette a Laczák nevet. A pécsi Művészeti Gimnázium és az Iparművészeti Főiskola almanachjaiban ennélfogva minden rá vonatkozó adatot még Horváth Géza néven találunk. A főiskola utolsó éve az első nyilvános bemutatkozás időszaka volt a pályakezdő ötvösművész számára, amikor az Ernst Múzeumban a növendékek számára kiállítást rendeztek. Ekkor már tántoríthatatlanul elkötelezte magát az ötvösművészet művelésére, amelynek kevésbé rituális, mint adminisztratív jelzéseként Laczák Géza néven lépett az alkotópályára.

Laczák Géza anyai nagyapja, Laczák Dezső református lelkész volt a határmenti Nyíradony községben. Ahogy a település, úgy a család is megszenvedte a trianoni határmódosítás során bekövetkezett kényszerű változásokat. A történelemi helyzet nemcsak egy nemzet sorsát alakította, de a család életére is hatást gyakorolt. Nagyapja nem hagyta magára gyülekezetét és így csakhamar a határ túloldalán találta magát, de nagyanyja átköltözött a közeli Debrecenbe, majd Balmazújvárosba Laczák Géza édesanyjával. Nagyanyja lényét, aki a kiegyezés korában született, a boldog békeidők világának légköre lengte körül, aki, ha nem akarta, hogy a gyerekek megértsék, amiről a felnőttek társalognak, németül beszélt Laczák Géza édesanyjával. Az évek folyamán édesanyja, Laczák Lenke tanítónő lett, aki számára az 50-es évek gyakorlatának megfelelően a hivatal jelölte ki a munkavégzés helyét. Így született Laczák Géza Baján, majd így került gyermekkorának meghatározó helyszínére, Szigetvárra. A család négy gyermeke közül Laczák Géza és öccse ötvösök lettek, de bátyja volt az, akit a rajzszakkörbe a művészetekre fogékony Laczák Géza is követett. Gyermekkorának válóságát a Rákosi-rendszer szociális körülményei határozták meg. Az 1956-os forradalmi események politikai vetülete csak a Szigetváron átvonuló orosz katonai konvoj emlékében maradt meg, amely inkább érdekességként, mint a fenyegető jövő előképeként hatott rá.

Gyermekkori első találkozása a művészettel a szigetvári általános iskolához kötődik, ahol hegedülni tanult és a rajzszakkörben szerzett magabiztossága alapozta meg továbbtanulásának irányát. Rajztanára, Zágon Gyula felismerte a lelkes tanuló kiváló formaérzékét, amelyet Balaton parti tájképek akvarell festményein juttatott érvényre. Anélkül, hogy személyesen látta volna a Balaton-felvidék domborzati viszonyait, a formák megerőltetés nélküli berögződése és az ismétlődő mintákra épülő formamemória olyan alap készségeknek bizonyultak, amelyekre a rajzszakkör feladatainak teljesítése után magasabb színvonalon is érdemes volt ambíciót alapozni. Ám a művészeti továbbtanulás sajátságos útját és egyedi művészeti profilját a véletlennek köszönhette. Zágon Gyula ösztönzésére 1966-ban felvételizett a pécsi Művészeti Gimnáziumba, ahol mindenfajta különösebb megfontolás nélkül az ötvös szakirányra jelentkezett. Egyfelől a szigetvári vármúzeumban látott sodronyingekhez és páncélokhoz kapcsolódó kalandos fantáziavilág jelentett egyfajta kötődést a fémmegmunkálás különös tárgykultúrájához, másrészről a felvételiztető tanárának intuíciójára bízta inkább magát, aki „ránézésre” javasolta számára az ötvösséget.

Az indulás

A pécsi Művészeti Gimnázium (ma Pécsi Művészeti Szakközépiskola) négyéves ötvösképzése alatt életre szóló szellemi iránymutatást és szakmai professzionalizmust kapott tanáraitól egy olyan gazdasági-kulturális korszakban, amikor a modern művészeti szemléletmód ellensúlyozta a szakmai és ipari hiányosságokat. Laczák Géza 1966-tól 1970-ig tanult az intézmény falai között, majd szakképesített mintakészítő ötvös érettségi bizonnyal hagyta el a gimnáziumot. A művészeti iskola tanítási módszertana abban az időben a képzőművészet és az iparművészet különböző szemléletmódjára épült. Az egy évfolyamon belül tapasztalható elkülönülést jól illusztrálja az akkoriban használt zsargon a másfajta művészeti ágat művelőkre. Lantos Ferenc keze alatt a „síkosok” látásmódját a művészi megközelítés határozta meg, míg Rétfalvi Sándor felfogását a „plasztikusok” számára érvényes iparos szemlélet jellemezte.

Abban az időben Pécs kedvező helyszínnek bizonyult a művésszé válás felé vezető út megtalálásában. A két háború közötti időszakban meggyökeresedő avantgárd művészeti látásmód mellett a művészpedagógusok személye is döntő jelentőséggel bírt a fiatal generációk életében. A pécsi Művészeti Gimnáziumban 1960-tól tanító ifj. Bizse János Aba-Novák Vilmos tanítványa volt, aki az 50-es évek végétől már a helyi nonfiguratív festők csoportjához tartozott. Martyn Ferenc sík-geometrikus ábrázolásának szellemi örökségét folytató Lantos Ferenc festő vezetésével pedig a gimnáziumban 1959-től már képzőművészeti szakirányon is tanulhattak a növendékek. A „síkosok” voltak a díszítőfestők, ahová a textilesek és a festők tartoztak. Lantos Ferenc mellett a Képzőművészeti Főiskolát végzett Bérces Gábor és Erdős János festők tanítási módszere és szemléletmódja hatott a festő növendékekre, míg Rétfalvi Sándor felesége, Fürtös Ilona keze alatt az alkalmazott textilművészet alapjait sajátította el a „síkosok” másik szekciója. Bár ekkor még nem tudatosult Laczák Gézában, de a főiskolán nagy hasznát vette annak az ábrázolásmódnak a megismerése, amellyel Förtös Ilona a figuratív formákat geometrikus elemekre bontotta fel, ami Engelsz József szemléletéhez is közel állt. A „plasztikusok” voltak az ötvösök és a keramikusok, akiknek vezető tanára a Somogyi József növendék és neorealista szobrász, Rétfalvi Sándor volt.

Laczák Géza szakmai és művészi megközelítésére lényeges hatást gyakorolt a később Munkácsy Mihály-díjjal is elismert szobrász személye és pedagógiai felfogása. Rétfalvi Sándor rajzot és mintázást tanított a növendékeknek, de magával ragadó művészettörténeti előadásainak köszönhetően minden gyakorlati feladatot egy szemléletes elméleti kontextus is megalapozott. A szobrászatról építészeti összefüggésekben beszélt, míg a nonfiguratív ábrázolásmódot az absztrakció felől közelítette meg. Olyan gyakorlatokat adott a tanulóknak, amelyek komplexitása alapos kihívást okozott minden téren, de sikerélménnyel is kecsegtetett az átgondolt munka. Finom plasztikájú egyiptomi reliefeket állított példának, amelyeken a kidomborodó részeket annyira alacsonyan tartották a vésnökök az alapsíktól, hogy akár mintázás nélkül vagy visszametszéssel is elérhették a kívánt hatást. Ezekkel a másolási műhelygyakorlatokkal speciális technikai ismereteket szereztek a diákok, aminek gyümölcse plasztilinből, gipszből és akár ólomból kiöntött végeredmény lett.

Rétfalvi Sándor, bár saját művészi stílusától és szemléletmódjától nagymértékben különbözött, mégis megismertette a diákokkal a nonfiguratív szobrászat formanyelvét. Laczák Gézára nagy hatást gyakoroltak Bocz Gyula absztrakt szobrai, amelyekkel kiállításokon és a szobrász Villányhoz közeli műhelyében ismerkedett meg. A Nagyharsányi kőbánya határában dolgozó Bocz Gyula amorf márványszobrai Borsos Miklós nonfiguratív formanyelvével álltak stiláris rokonságban, amelyek eltértek a hivatalosan elfogadott művészeti felfogástól. Egy Bocz-kiállításon bemutatott fekete mészkőből kifaragott hullámot reprezentáló szobor nyomán fogalmazódott meg Laczák Gézában, hogy ezt az absztrakt formanyelvet kell neki acélba átültetnie.

A Művészeti Gimnázium az általános művészeti és ötvös képzésen túl kapcsolódási pontot is jelentett a korabeli kulturális élet progresszív szereplőivel. A Pécsi Balett, a Bóbita Bábszínház és a Magyar Filmszemle a 60-as évek elejétől meghatározó szereplői voltak ennek a közegnek. Mivel az alkalmazott és autonóm művészettel egyaránt közös metszettel rendelkeztek, így kapcsolatban is álltak a gimnáziummal, ahol az előadások során a diákok is tevékenyen vagy közvetetten bekapcsolódtak a pezsgő pécsi kulturális életbe.

A 60-as évek végén az absztrakt művészet élénken foglalkoztatta az alkotóművészet legkülönfélébb műfajaiban tevékenykedőket és a művészetelméleti kérdésekre az ábrázolás lényegi megnyilvánulásaiban is válaszokat kerestek. Laczák Géza szakmai és művészi pályájának kiforrott korszakában is hű maradt ahhoz a látásmódhoz, amelyet a rajzstúdiumok absztrahálás gyakorlatain sajátított el. A valóság és látszat, az objektivitás és képzelet, a tárgy és forma egyszerre jelenvaló, mégis szembenálló tulajdonságai a különböző szemszögek felismerésének igazságával szembesítette a tanulékony ötvös tanoncot. Éjjel-nappal rajzolta a háromdimenziós tárgyak síkra vetített alakzatait, miközben az absztrahálások hatására a látvány részelemei a művészet valóságának önálló objektumaiként elevenedtek meg. Laczák Géza plasztikai szemléletét döntően befolyásolta, hogy a gimnázium évei alatt megismerte Henry Moore formavilágát, akinek a munkássága alapvető kiindulási pontot jelentett abban az időszakban, amikor lehetősége nyílt egyéni látásmódjának megvalósítására iparművészeti megbízásainak funkcionális tárgyaiban.

Rétfalvi Sándor előképző és alapozó művészeti tanítása mellett az ötvös szakma mesterségbeli tudásának elsajátításában a szaktanár, Nádas Éva által vezetett foglalkozások járultak hozzá a teljeskörű iparművészeti képzéshez. A trébeléstől kezdve a cizelláláson keresztül a planírozásig széles technikai ismereteket adott át, ugyanakkor az egyéni tervezés helyett a klasszikus ötvösmunkák másolására fektetett hangsúlyt. Nádas Éva szakképzett és lelkiismeretes ötvös iparosként érkezett az Iparművészeti Vállalat és az Állami Pénzverő üzemeiből a gimnáziumba, aki nem esztétikai, hanem szakmai alapon tanította az ötvös ismereteket a diákoknak. Szerszámokat és ötvöstörténeti szakkönyveket bocsátott a tanulók rendelkezésére, amellyel szerteágazó technikai és szakmai alapokat biztosított. Hamar felfigyelt Laczák Gézára, akinek elköteleződését az ötvösség iránt külön feladatokkal tette próbára. Réz helyett alpakkából kellett készítenie római tálat, amelyet aprólékos kalapálásokkal „húzott fel”, mielőtt ötvös-szurokba helyezve kidomborította rajta a bőségszarut mintázó díszítményt. Egy másik feladat során Rétfalvi Sándor és Nádas Éva tanítási módszereinek közös eredményeként Laczák Géza érme-sorozatot készített a bronzkori pecsétnyomók stílusában. Az élet-allegória egy közkedvelt ötvös címerállat, az oroszlán életciklusait ábrázolta, ami a gimnázium utolsó évében már az iskola falain kívül valósult meg öntvény formájában.

Az ötvösnövendékek minden évben szakgyakorlaton vehettek részt Budapesten az Iparművészeti Vállalatnál, valamint az Óra és Ékszerkereskedelmi Vállalatnál. Nádas Éva ajánlására akkor már az Iparművészeti Főiskola ötvös szakán tanuló Péter János (később Péter Vladimir néven ismert ötvös) segítette Laczák Géza főiskolai felkészülését elsősorban önálló motívumok megtervezésében és az oroszlános érme-sorozat korrigálásával, majd annak saját költségű kiöntésével. Péter Vladimirnak nagy hatása volt Laczák Géza rajzstílusának egyéni kialakításában, amely az ábrázolás új szemléletében és a „szálkás” vonalstruktúra dominanciájában nyilvánult meg. Péter Vladimir javaslatára elkezdte geometrikus elemekre fölbontani a figurákat és elsősorban Henry Moore Szobrászatról című könyvének tanulságai hatására a figurák pozitív-negatív formajátékával kísérletezni. Ekkor sajátította el végérvényesen az ún. szobrász stílusú rajzi szemléletet, amelyben a szerkesztővonalak alakítják ki a kompozíció kizárólagos formai egyeduralmát. A pesti szakgyakorlatok ideje alatt Laczák Géza a „Kisképző” kollégiumában lakott és a gimnázium utolsó évében az Iparművészeti Főiskolán már tanuló Péter Vladimir tanácsait követte a felvételi vizsgák típusfeladatainak felkészülésében.

A főiskola

Laczák Géza 1970-75 között járt az Iparművészeti Főiskola ötvös szakára abban az időben, amikor a főiskola életében kulcsfontosságú átalakulások mentek végbe. Az Ipari Formatervező Tanszéken 1964-től működő Ötvös Szakcsoport önálló oktatási egységgé vált 1973-tól, amelynek vezetésével Engelsz Józsefet bízta meg Pogány Frigyes rektor. Laczák Géza akkor lépte át a főiskola kapuját, amikor az intézmény hivatalosan is egyetemi rangra emelkedett, noha az elkövetkező harminc évben is Iparművészeti Főiskola maradt a formális elnevezés. Az Ötvös Tanszéket vezető Engelsz József mellett Pölöskei József volt Laczák Géza ötvös szaktanára. Rajzot Gerzson Pál és Csík István, mintázást Illés Gyula, művészettörténetet Ujvári Béla, építészettörténetet Vámosi Ferenc, ábrázoló geometriát Gulyás Dénes tanított. Az ötvösképzés kilenc szemeszterből állt és a nyolcadik félévet követően fogtak hozzá a hallgatók a diplomamunka elkészítéséhez.

Minden tanulmányi félév megoszlott új tárgytípusok létrehozása és technikai ismeretek elsajátítása szerint. A meghatározott tanmenet azonban évfolyamonként változhatott a szakoktatók preferenciái és az évfolyamok összetétele alapján. A feladatok egymásra épültek szemeszterenként, de minden félév végén kész ötvösmunkát kellett bemutatni a „kipakolás” során. Az „egy félév egy munka” alapgondolat értelmében Laczák Géza tálat, dobozt, vázát, készletet, kisplasztikát, érmet, ékszert és autonóm épületplasztikát tervezett és kivitelezett, miközben a hagyományos ötvös alapanyagok felhasználása helyett megtanult a nemesfémet helyettesítő fémötvözetek megmunkálásával olyan minőséget előállítani, ami a megrendelések és beruházások igényeit kiszolgálta a főiskola befejezését követően. Az első félév emlékezetes feladata egy váza komplett tervezési, kivitelezési és díszítőművészeti megvalósítására irányult. Laczák Géza olyan forma- és motívumvilágot választott a tárgyalkotás során, amelyhez a főiskola teljes időszaka alatt hű maradt. Ebben meghatározó szerepet játszott az ún. Engelsz-stílus, amely a felületdíszítésben a geometrikus idomokból dominószerűen összefűzhető absztrakt elemek „horror vacui” kitöltésében nyilvánult meg. A főiskolán egy ötvösgeneráció sajátította el ennek az esztétikai megközelítésnek az alkalmi stílusértékét, amitől a diploma megszerzését követően fokozatosan el is távolodtak. Ugyanakkor igazságtalan lenne az utókor részéről a „kis engelszek” címkét negatív áthallással használni a 70-es években végzett ötvösökre. Engelsz József átadta saját szemléletmódját, amely hűen tükrözte a korszellemből fakadó művészi megnyilvánulás esztétikai követelményeit. Jóllehet saját meggyőződését állította mércének a főiskolások számára a szakmagyakorlás követendő mintájaként, mégis a pályatársakká váló ötvösök egyéni hangvételét és stílusát elismerően támogatta. Laczák Géza a jellegzetes Engelsz-stílustól merőben eltérő neo-konstruktivista ábrázolásmódban megvalósított plasztikája a diplomázást követő 1976-os I. Ötvös és Fémművészeti Quadriennálén a zsűriben helyet foglaló Engelsz József javaslatára nyerte el ez I. Díjat.

Laczák Géza első féléves feladata egy sárgarézből kalapált egy méter magasságot meghaladó padlóváza volt. A szakmai kihívást az alapforma elkészítése és a strukturális részek ornamentális összekapcsolása jelentette. A talp-, edény-, nyak- és kiöntő részek átmeneteit Laczák Géza egy hármas frízzel dolgozta egybe, amely jellegzetes Engelsz-motívumok végtelen láncolatából épült fel. A végeredmény elnyerte a rektor, Pogány Frigyes tetszését, aki hivatali ideje alatt ezt a padlóvázát magánál tartotta az irodájában. A „készlet” feladatkört Laczák Géza figurális ló ornamenssel ellátott cigarettás kínáló dobozzal és hamutartóval oldotta meg, amelyeket egy általa tervezett és kivitelezett kerekes tálalóasztalkán mutatott be. Az ékszerkészítés féléve alatt adaptálta az engelszi „dobozolás” módszerét a hagyományos cizellálás helyett, amellyel a technológiai hiányosságokból fakadó anyaghibákat könnyebben tudta megoldani. A „dobozolás” technikája maradandó gyakorlati eljárásnak bizonyult Laczák Géza későbbi művészi pályája során és érett alkotói korszakában is előszeretettel alkalmazta a merev falú kazetta elemekből felépülő kompozíciókban. A „dobozolást” mint formaképzést Engelsz József találta föl szobrok és reliefek nagyméretű és gazdaságos kivitelezésére, amely az évek folyamán stíluselemmé alakult. A geometrikus formák síkokkal körülhatárolt kialakítása a fedő- és oldallapokkal üreges konstrukciót eredményezett, amellyel számos szerkezeti problémát lehetett kiküszöbölni. Laczák Géza bikafejes ékszere olyan ezüst függő volt, amelynél az anyag tisztaságának elégtelen minősége miatt a cizellálás helyett a „dobozolás” vezetett eredményre. Hamar megtanulta, hogy nemesfém esetében nem célravezető a lágy forrasztó használata, mert a nemesfém alacsonyabb olvadáspontja kiégeti az ötvözetet a következő forrasztás alkalmával, ezáltal a cizellálás hideg úton történő fémmegmunkálási eljárása során rétegekre bomlik az anyag. Engelsz József javaslatára Laczák Géza kisméretű három- és négyszögek dobozkáiból állította össze csipkeszerűen az ékszert, amivel élesebb kontúrokat ért el a felületen mint cizellálással. A főiskolai félévek során a „plasztika” feladattípust fémnyomással készült állatfigurával, a jelvényt éremmintázással, a kisplasztikát cégér tervezéssel oldotta meg.

A főiskola utolsó éve a diplomamunka elkészítésével telt. Engelsz József kiküldte a városba a növendékeket, hogy találjanak valós helyszínt fiktív alkotásaiknak, ezáltal a feladat imitálta a későbbi szakmagyakorlás funkció és megrendelés orientált elvárásait, egyúttal önálló helyzetfelismerésre és kreativitásra is ösztönzött. Laczák Géza a Fővárosi Nagycirkusz 1971-ben újra megnyílt épületébe tervezett egy két méteres sárgaréz plasztikát Cirkusz címmel, amely ugyan nem ennek az intézménynek a falfelületén, de kiállítások alkalmával más helyszíneken feltűnt. A figurális elemek (bohóc, hintaló) geometrizáló stílusban és a jellegzetes engelszi „dobozolás” technikával jelentek meg. A diplomázásra 1975 januárjában került sor, ugyanakkor 1974 őszén az Ernst Múzeumban nagyszabású kiállítást rendeztek a főiskolai hallgatók munkáiból. Laczák Géza Cirkuszát is bemutatták a tárlaton a diplomázást megelőzően, mert Engelsz József ösztönzésére egész nyarát a munka befejezésének szentelte és a főiskola finanszírozta a nagyméretű alkotás anyagköltségeit is. Hónapokkal később a diplomakiállatást a XII. Kerületi Tanács dísztermében tartották meg, ahol Laczák Géza opponense Segesdi György volt. Nyolcan végeztek abból az évfolyamból, köztük Katona Katalin és Kálmán László is a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett később. A bírálóbizottságban jelen volt Fekete György is a Képző- és Iparművészeti Gimnázium vezetőségéből, aki ekkor mondta el elhíresült kritikáját: „én itt csupa kis engelszt látok”, ami akkor talán érzékenyen érintette a frissdiplomás ötvösművészeket, de fél évszázad távlatából visszatekintve elmondhatjuk, hogy hozzájárult a szakma és műfaj megújításához ennek az évfolyamnak az eltökélt egyéni útkeresése és sajátos művészi nyelvezetének a megtalálása révén.

Engelsz József határozott felfogása a szakmai morálról, az ötvösség komplexitásáról és a célorientált tárgyalkotásról hatékonyabb útravalónak bizonyult Laczák Géza esetében, mint művészi látásmódjára gyakorolt hatásában, mert hű maradt ahhoz a nonfiguratív szemléletmódhoz, amit a kezdeti pécsi impulzusok jelentettek. A síkot kitöltő dekoratív motívumok halmozásától hamar ráirányult figyelme az absztrakt formavilág esztétikai és gondolati kifejezés többrétű lehetőségeire a funkcionális és az autonóm tárgyakon. Engelsz József gyakorlatias szemlélete és szakmai alapossága mellett a keze alól kikerülő első évfolyamok hallgatói megtapasztalhatták a korszerű modernitást támogató meggyőződését, ami Laczák Gézát a geometrikus absztrakció egyéni stílusának a megtalálásához vezetett. Az engelszi modell nem stiláris örökséget jelentett, hanem annak a meggyőződésnek az életre szóló örökségét, hogy a funkció elsődleges szerepe határozza meg a tárgyalkotás fizikai jellegét, amely a művész egyedi mondanivalóján keresztül illeszkedik be az embert körülvevő környezetbe.

Rátalálás az egyéni útra

A 70-es évek közepén a fiatal pályakezdő ötvös és fémműves iparművészek egy szakmai paradigmaváltás kelős közepén találták magukat, amelyet a korszak gazdaságpolitikai változásai idéztek elő. Abban az időben az ipari formatervezés vált a tárgyalkotás követendő koncepciójává, amely az alkalmazott iparművészek hivatalos megbízásainak formavilágát uralta. A főiskolai képzés átalakítása is a gyári tervezés igényeihez igazodott. A tanszéki rendszer létrehozása is erre irányult már a 60-as évek közepétől és 1972-1983 között az ötvös szak a Formatervező Tanszék oktatási struktúrájába illeszkedett. A szocialista gazdaságmodellben ismeretlen fogalom volt a munkaerőpiac, ugyanakkor a főiskoláról kikerült iparművészek az állami megrendelések célcsoportjának számítottak. A diplomaszerzéssel automatikusan a Művészeti Alap tagjává váltak a fiatal alkotók is, amely révén munkához jutottak, azonban a tárgytervezésben érvényesülő elvárásokhoz kellett igazodniuk.

Az egyedi és a szériagyártott termékek egyfelől a Képcsarnok Vállalat hálózatán keresztül juthattak el a vásárló réteghez, másrészről a Házgyári Konyha Program állami monopóliumába tartozó megbízások jóvoltából. Az ötvösművészek számára a Képcsarnok Vállalat elfogadható pénzszerzési lehetőséget teremtett, amelynek beszerzői és kereskedői az árubemutatókon választották ki a központi irányelveknek megfelelő terveket és tárgyakat. Az értékesítés jól szervezetten a városok központi részén elhelyezkedő üzletekben történt. A Képcsarnok Vállalat a rendszerváltást megelőzően szinte egyedüliként kontrollálta a képző- és iparművészeti piacot. Azok az alkotók, akik a Képcsarnok hálózatán keresztül érvényesültek, jóllehet megélhetéshez jutottak, azonban egyéni stílus- és formanyelvüket ahhoz az irányelvhez kellett illeszteni, amely hozzájárult a megrendelések teljesülésének feltételeihez. Szép számmal voltak a korszakban ún. Képcsarnok ötvösök, akik között sem stíluskritikai alapon, sem a megrendelési dokumentumok tanúsága szerint nem találjuk meg Laczák Gézát. Ugyanakkor nem volt számára járható út a gyáriparnak megfelelő tárgyalkotás sem. A 70-es évek közepére az ország lakosságának egy jelentős hányada vált elsőgenerációs városlakóvá, akik számára a lakótelepi környezet helyettesítette vagy írta felül a tradicionális tárgykultúra funkcióját, gazdaságosságát és esztétikáját. A szocializmus szorgalmazta a „gyökértelenítés” politikáját, ami nem egyfajta népi-urbánus vita következő felvonásaként jelentkezett, hanem az életszínvonal mérhető növekedésének érdekében az identitás teljes átformálódásaként. Az épített és tárgyi környezet átalakulása révén hitelesebb kép rajzolódik ki a társadalmi változások eredendő okainak a megértéséről, mint a demográfiai vagy háztartási statisztikák elemzései révén. Ebben a programban szánt szerepet a szocialista ipar a friss diplomás ötvös iparművészeknek is, hogy kanalat, kilincset, edényfogót és más termékeket tervezzenek az olcsó és konkurens Varsói Szerződés országaiból beáramló kínálat helyett.

Az 1974-es Ernst múzeumi bemutatkozó kiállítás iparművész résztvevői ebben a miliőben súlyos kritikát kaptak elsősorban a tárgyalkotás társadalmi és gazdasági elvárásaihoz nem illeszkedő szemléletmódjuk miatt, kevésbé a művészi kifejezőkészség egyediségének a kiforratlanságából kifolyólag. A fiatal pályakezdők számára az ötvös szaktekintély Soltész György és a belsőépítész Fekete György is az ipari formatervezés és tárgyalkotás új útjait szorgalmazták, ám másokkal együtt Laczák Géza is iparművészeti identitásválságba került, mert megértette, hogy művészként a kulturális életre gyakorolt hatása korlátok közé van szorítva, míg ipari tárgytervezőként a gyártásban betöltött szerepe nem bizonyul meghatározónak. Tántoríthatatlan volt azonban egyéni kifejezésmódjának keresésében, ezért mind iparművészeti, mind képzőművészeti kiállításokra adott be alkotásokat, hogy ráleljen arra az egyéni formaképzésre, amely inspirációként vagy útkeresésként a csoportos tárlatok alkalmával kezdett tudatosulni benne.

A 70-es évek második felében az ötvös szakma megrendezte első Ötvös és Fémműves Quadriennáléját és Érembiennáléját, amelyeken Lazák Géza szembesült a műfajt reprezentáló tárgyak művészi és technikai kihívásaival. Nem fértek hozzá jó minőségű anyagokhoz a fém megmunkálásához és nem állt rendelkezésre megfelelő technológia a professzionális kivitelezéshez. Az ötvösművészeti seregszemlék azonban tagadhatatlanul alátámasztják, hogy a megvalósult eredményekben szakmán kívüli szempontok tükröződnek. Ezek a külsődleges hatások elsősorban a hozzáférés lehetőségeiben mutatkoznak meg, ami különbséget jelentett a hazai ötvösművészet képviselő között és egyúttal egyenlőtlenséget okozott a műfaj nemzetközi képviselőihez képest. Azok a magyarországi iparművészek, akik az Artex Külkereskedelmi Vállalat révén eljuthattak nyugat-európai kiállításokra egyrészt megismerhették a korabeli progresszív művészi kifejezésformákat és stílusokat, másrészt beszerezhettek olyan alapanyagokat és szerszámokat, amelyek minőségi különbséget jelentettek a szakmai kritériumok hazai összehasonlításában. Az Iparművészeti Főiskolát végzett ötvösművészek azzal szembesültek, hogy míg néhányan megtehették, hogy rozsdamentes acéllal dolgoztak és rendelkeztek olyan gépekkel, amelyekkel az acéllemezt megmunkálták, addig számukra a nikkelezett réz és a nehézipari eszközökből átalakított szerszámok voltak elérhetőek. A hőeljárás miatt az illesztések nem voltak precízek és a felületek megtörték a fényt, ezáltal az ötvös és fémműves szakma technológiai fokmérője szerinti kívánnivalót hagytak maguk után. A pályáját a 70-es évek derekán kezdő Laczák Géza ugyanakkor nemcsak ezekkel a körülményekkel szembesült, amely meghatározta a fémekre és eljárásokra vonatkozó korlátozott lehetőségeit, hanem megtapasztalta a Nyugat-Európát megjárt pályatársakra befolyást gyakorló neoavantgárd szellemiség megnyilvánulását is a csoportos kiállításokon. A pécsi művészeti gyökerek, Martyn és Lantos formavilága, valamint az Engelsz-stílustól való tudatos eltávolodás következményeként Laczák Géza stílusát a 80-as évek első feléig egy neo-konstruktivista irányvonal határozta meg. A pályatársak közül Bohus Zoltán, Lugossy Mária és Csíky Tibor hatása érhető tetten a pályakezdés első évtizedében kiállításokon bemutatott letisztult és dekorálatlan felületkezelésű plasztikákon. Az ötvös, fémműves, érem és kisplasztikai országos seregszemléken, illetve más hazai és nemzetközi kiállításokon olyan nonfiguratív alkotásokkal szerepelt, amelyek jóllehet hűen tükrözik a pályatársakkal közösen felvállalt konstruktivista nemzetközi irányvonalat, mégis csírájában tartalmazzák későbbi allegorikus nyelvezetének egyéni hangvételét.

Laczák Géza autonóm nonfiguratív művészi törekvéseihez a 70-es évek végén és a 80-as évek elején olyan szellemi és kulturális támogató közeget talált, amely a Fiatal Képzőművészek Stúdiója kiállításaihoz vonzotta. A Stúdió Galéria programjainak szervezésében aktív részt vállaló Samu Géza megértette Laczák Géza útkeresési szándékát és támogatta kísérletező megnyilvánulásait. Samu Géza maga is ötvösnek készült és néhány évfolyammal korábban végzett a pécsi Művészeti Gimnáziumban mint Laczák Géza. Lantos Ferenc és Péter Vladimir mindkettőjük művészi pályafutását befolyásolta, ugyanakkor a közös pécsi kötődésen túl az avantgárd szemlélet egyéni, jóllehet egymástól merőben különböző művészi ambíciótól vezérelt kifejezésformái jelentettek egyező szellemi közösséget. Samu Géza meghatározó hatást gyakorolt Laczák Gézára elsősorban művészi hivatásának tudatosulásában, amely az ipari formatervezés tárgykultúrájától a képzőművészeti plasztikában rejlő egyéni kifejezésforma elsődleges formanyelvéhez vezetett. Laczák Géza a Stúdió Galéria Bajcsy-Zsilinszky úti kiállítóhelyén rendszeresen megfordult és vett részt az FKS budapesti csoportos tárlatain. A művészeti tevékenységére vonatkozó első kritikai utalás is egy FKS kiállítás alkalmával született Dvorszky Hedvig művészettörténész Új Tükörbe írt tárcájában. A Képzőművészeti Főiskola pályakezdői és az autodidakta művészek szellemi közege mellett a két lábbal a földön álló Laczák Géza saját Mátyás téri műhelyében a megrendelésre készült iparművészeti tárgyakkal biztosította megélhetését.

A nonfiguratív formavilágot átültette az alkalmazott művészeti alkotásokba. A főiskolára jellemző már-már kötelező dekoratív szemléletmód ebben az időszakban alakult át benne lényegretörő, végletekig letisztult tárgytervezési koncepcióvá. A főiskola befejezését követő évben a Hungexpo rendezőirodája megbízást adott Laczák Gézának a Budapesti Nemzetközi Vásár díjainak elkészítésére. Hat éven keresztül évi két alkalommal, ősszel és tavasszal készített hat-nyolc nagydíjat és közel ötven vásárdíjat. Szinte minden alkotóidejét kitöltötte ez a tevékenység, ugyanis elvárták, hogy évente újratervezze és kivitelezze háromdimenziós tárgyban a vásár emblémáját. Az egyedi arculati elem Papp Gábor tervezőgrafikus kockát mintázó grafikája volt, amelyet Laczák Géza nonfiguratív 30 cm, ill. 15 cm nagyságú konstruktivista kisplasztikákba ültette át. Később különböző szakvásárok díjainak elkészítésével is megbízták. A BNV díjak honoráriumából eközben anyagkísérleteket folytatott és évente négy-öt autonóm kisplasztikát készített, amelyeket képző- és iparművészeti kiállításokra adott be. A művészi munkáktól távol állt, de a fémműves szakmagyakorlás jelentős részét alkotta az ötvös iparművészek számára az építészeti beruházásokhoz kapcsolódó egyedi megrendelések teljesítése. A 80-as évek elejétől Laczák Géza feliratokat, beltéri berendezéseket, kapukat, cégéreket készített. A rendszerváltást megelőzően a „2 ezrelékes” művészetfinanszírozási törvénynek köszönhetően nagyméretű murális és díszítőplasztikai alkotásait helyezték el újépítésű közintézményekben. A Lektorátus Munkaelosztó Bizottságának tagja volt 1981-ben Laczák Géza főiskolai szaktanára, Pölöskei József, amikor megbízást kapott a veszprémi Séd Filmszínház beltéri frízének kivitelezésére. Az épület szuterén terében kialakított vetítőteremet textillel burkolták, hogy tompítsák a kiszűrődő indokolatlan hanghatásokat. Azonban a terem belmagassága nagyobbnak bizonyult mint a tervezetten kivitelezett textilfelület, ezért fejmagasságban hiátus keletkezett az illesztésnél, amelyet Laczák Géza fríze takart el és tett egységessé. Koncepciója a fény terjedésének absztrakt ábrázolása volt egy olyan térben, amely a fény elsődleges tulajdonságát volt hivatott gyengíteni. A megoldás a visszacsillanás kiküszöbölésére a homokfúvással mattított felületképzésre esett, ami fontos tanulságul szolgált későbbi fémplasztikáinak felszíni megmunkálásakor a fény modulálásához a plasztikus kompozíciókban. Bizonyos megbízások esetében a funkcionális tárgyak és a szoborkompozíciók elválaszthatatlanul egy stiláris egységet képviselnek, ami az alkalmazott művészet par excellence megnyilvánulása, amelyet Laczák Géza nagyméretű óraszobraival valósított meg 1982-ben Balatonföldváron, majd 1987-ben Budapesten.

Érett művész

Laczák Géza egyéni stílusához és sajátos formanyelvéhez a 80-as évek derekán jutott el az alkotói útkeresés három ösvényének találkozásakor. A főiskolából magával hozott „dobozolás” technikája, a nonfiguratív ábrázolás neo-konstruktivista kifejezésformája és a szakmai kíváncsiságát szüntelenül foglalkoztató anyagkísérletek együttesen járultak hozzá, hogy markánsan felismerhetővé váltak a Laczák-kompozíciók a fémműves alkotások között.

Az anyagkísérletekből kibontakozó tudatos invenció sokszor a véletlen szüleménye. Ugyanakkor Laczák Géza tudatosan arra törekedett, hogy olyan tárgyakat hozzon létre, amelyek nemcsak saját kifejezésmódján szólalnak meg, hanem egyedülálló technikai karakterrel is rendelkeznek. A fémekkel folytatott kísérletezések során rátalált a számára legmegfelelőbbnek mutatkozó forma- és felületképzésre, a rogyasztásos eljárással létrejövő fémgyűrésre. Hosszú hónapok kutatómunkájával kidolgozta módszerét, amellyel szándékai szerint tudta befolyásolni a gyűrődést, hogy a lemez felületén a kívánt színeket és textúrát érjen el. Mindazonáltal az újonnan keletkezett szokatlan esztétikai minőséget formába kellett önteni, hogy kifejezésmódot nyerjen az a gondolat, amelyet Laczák Géza nonfiguratív úton közvetíteni akart. A lemezfelületen végzett szakmai folyamatok, legyenek azok bármennyire újszerűek vagy technológiailag progresszívek, kompozícióba rendezett forma nélkül még nem műalkotások. Laczák Géza művészi teljesítménye és érett alkotói korszakának elindulása ahhoz köthető, hogy képes volt magában transzformálni és eggyé olvasztani a korábbi évek két kardinális ötvösművészeti dilemmáját, nevezetesen a fémmegmunkálás korszerű technikájával létrejövő tárgy megváltozott funkcionális és művészi szerepét, valamint az anyag egyedi tulajdonságában rejlő és a hozzáadott esztétikai kvalitás kapcsolatát. Összehasonlítva a főiskola terminusával az immár laczáki karaktert elmondható, hogy a felületképzés dekoratív applikációja helyett fémgyűrést alkalmaz, illetve a „dobozolás” technikája nem szakmai eljárás, hanem a kompozíció szervezőelve lett, valamint a formavilága annyi különbséggel alakult át, mint amennyi különbség a dekoratív formavilág és a fémgyűrt formavilág között van.

A 80-as években a letisztult, síkfelületű és mindennemű ornamentikát nélkülöző szobrok és alkalmazott művészeti tárgyak készítésével párhuzamosan dolgozott a gyűrt kompozíciókon. Egy idő után a konstruktivista térplasztikák elkezdték hordozni a fémgyűrt elemeket és ezzel Laczák Géza megalkotott egy olyan egyedi formanyelvet, amely az ellentétek szintéziséből áll. A struktúra a tudatos tervezés biztonságát sugározza, míg az alkotórészek a tudatos véletlenszerűség szabadságával rendelik alá magukat az egységes kompozíciónak. A fémtípusok variálása és a megmunkálási módszerek különbözősége által a plasztikus térképzésben azt a pozitív-negatív dinamikát és izgalmas dimenzióváltást képes megteremteni, amit a modern szobrászt a 20. század közepétől a zászlajára tűzött. Laczák Géza társította a rozsdamentes acélt a sárgarézből gyűrt formákkal, ami szembetűnő többrétegű ellenpontozást eredményez. Ahol a síkfelület megtörik, ott megtörik a forma is és a konstruktív forma átmegy a fémgyűrt, organikus formába. Az eltérő fémfajták fényelnyelő- és visszaverő tulajdonsága, valamint a különböző módon megdolgozott fémfelületek eltérő textúrája hatékony és hatásos ellenpontok hálózatát hozza létre a fénynek, amely legalább annyira szerves alkotóeleme a kompozíciónak mint a szilárd anyag. A rozsdamentes acél a rendszerváltást megelőző években már nagyobb mértékben állt rendelkezésre Laczák Géza számára, ami a fémmegmunkálás szakmai kritériumain túl a térplasztika felületén „vezetett” fény esztétikai és szellemi tartalmának artikulálásában is minőségi áttörést jelentett.

Az anyagkísérletek során kidolgozott rogyasztásos technika nem volt ismeretlen a fémmegmunkálással foglalkozó iparművészek előtt. A sárgaréznek az a tulajdonsága, hogy túlhevített forrasztás során az anyag meggyűrődik és mintázatot képez elvezette Laczák Gézát arra a felismerésre, hogy a félkemény 1 mm vastagságú fémötvözet anyagmanipulációjával képes részben befolyásolni a véletlenszerű folyamat végeredményét. A réz és cink elegyféme, a sárgaréz bizonyult az egyetlen alapanyagnak, amely képlékeny állagúra hevítve képes felvenni a fémlemez alá helyezett tárgy alakját miközben meggyűrődik a plasztikus kitöltéssel nem találkozó felület illesztésénél. A kiszámíthatatlanság és a valószínűsíthetőség tervezett kompozíciós tulajdonságát Laczák Géza több sorozatban formába öntötte és variációk tucatjaival végletekig fokozta. Elsőként a gömb negatív lenyomatát használta föl a sík fémlemez plasztikus formaalakítására, amelynek végeredményét „dobozolással” háromdimenziós tárggyá alakított. Az egyszerű geometriai alakzatok szolgáltak szerkesztővázként a fémgyűrt felületek formavilágában, hogy az anyag és a hő hatására új funkció és jelentés keletkezzen. A gömbből csakhamar vasmag vált, a „dobozolt” téglatestből szó szerinti doboz, a gúlából az idők folyamán feszített szerkezetek. A 80-as évek végén készült ékszerdobozok felületi mintáját savmaratott lemezek fémgyűrésével érte el, ami Laczák Géza érett alkotói korszakának második periódusában vált kifejezőkészletének meghatározó elemévé. A használati tárgyként funkcionáló szelencék és dobozok mellett megalkotott térplasztikái már címmel ellátott kiállítási tárgyak, amelyek mondanivalót hordozó formai megnyilvánulásai lebontják a határt iparművészet és képzőművészet között.

Laczák Géza a nonfiguratív formavilágot nem az anyagtalanított világ és a megragadhatatlan valóság reprezentációjaként használja alkotásainak művészi eszközkészletében, hanem antropomorfizált képzettársítások szavakkal és figurákkal ábrázolhatatlan kellékeiként alkalmazza. Alkotásai emberi tulajdonságok hordozói, amit a néző emocionális ráhangolódás és szabad asszociációk révén képes dekódolni a konkrét jelentés kötöttségétől mentesen. Ugyanis Laczák Géza fémgyűrt absztrakt szobrainak nincs üzenetük és nem gyönyörködtetnek, hanem értelmük van, amivel létezésük egy kimerevített állapotában várják a kapcsolódást a nézővel. A látványon keresztül fejtik ki hatásukat, amennyiben a befogadó nyitottá teszi önmagát az észlelésből elvonatkoztatni saját reflexióira. Ezért értelmezésük egyszerre univerzális és részleges, mert a jelentés nélküli forma esetleges tartalma térben, időben és befogadóban különbözőképpen bontakozik ki. Nem azon van a hangsúly, hogy milyen metaforát rejt a nonfiguratív formanyelv, hanem azon a gesztuson, amely megszemélyesíti a nonfiguratív formát. Laczák Géza gesztus szobrokat alkot, ami a képzőművészet legprogresszívebb nemzetközi nyomvonalát követi immár több évtizede, jóllehet a szakmai jellemzők látványos teljesítménye esetenként többször kerül fókuszba mint a gondolati sokrétűség művészi kifejezése.